Hogyan is kezdődött?

Ez a történet túl hosszú ahhoz, hogy egybe leírjam, ezért részleteiben fogom tálalni elétek, de érdekes lesz ígérem.. hogy lettem ekkora készgép… :)

Krisztus után 1989-et írunk..

A 89 előtti korszakomban nagyon vonzódtam a kemény rock, death metal, punk stílusokhoz, egyszóval imádtam a kemény zenéket, (hosszú lobonc, szöges szerkó, koponyás póló stb..) Ebben az időben (gondolom sokan tudjátok) nehezen jutottak el a minőségi zenék az emberekhez, bár, ha belegondolok most is így van. A média tesz is erről jócskán, hogy ömlesszék a salakot az emberek agyába. de ez egy másik sztori..

Tehát visszatérek 1989-re, mikor is érdekes zenék tárultak elém furcsa öltözetű emberektől. Ezt azért érdekes megemlíteni, mert a hétköznapi tudatban voltak rockerek, Depeche Mode-osok, Cure-sok és a lemezlovas klubba járók, de ilyen öltözetű, fejszerkezetű embereket nemigen lehetett látni-e vidéken. Visszagondolva ez a kultúra manapság teljesen feledésbe merült. Nos, ezek a furcsa kinézetű emberek nyitották meg számomra az elektronikus zenei kultúra iránti szeretetem. Az első kazetta, amelyet rongyosra hallgattam a Pouppée Fabrikk névre hallgat. Én csak úgy hívtam, hogy kemény techno. Az ezelőtti zenei irányzatomból gyorsan át tudtam térni erre a stílusra, mivel ebben is volt bőven agresszió, lüktetés, és széttorzított énekhang. Olyan volt, mintha metál zenét hallgattam volna elektronikus hangszereléssel. Ez a stílus pedig az EBM volt (Electronic Body Music). Ahogy mentem bele egyre jobban ebbe a kultúrába, újabb és újabb előadók nevei jelentek meg, amelyek másképp közelítették meg ezt a zenei irányzatot, mint a Pouppée Fabrikk, de mégis működőképesek voltak. Kifinomult hangzások, sztereó terek, ide-oda ugráló hangok, tehát mindazt megkaptam ettől a zenei irányzattól, amelyet másban nem igazán véltem felfedezi. Lassan már belecsúszunk 1990-be, amikor már több előadó megmutatkozott előttem: Skinny Puppy, Front Line Assembly, Leaether Strip, Nitzer Ebb, stb. és az elektronikus hangzásba egyszerűen beleestem. 1990 nyarán elém került a Depeche Mode: Violator albuma, ami már teljes gőzzel belém nyilalt, és rendesen benyeltem. A mai napig is a kedvenc albumom tőlük. Ekkor figyeltem fel Alan Wilder leutánozhatatlan kézmozdulataira, ami teljesen elkápráztatott, és egyben megindított afelé, hogy milyen jó a billentyűk mögött állni, és megszólaltatni mindazt, amit szeretnék..

Tehát kölcsön kaptam a családból egy mini piano-t, és elkezdtem rajta dallamokat lejátszani. Ez annyira megtetszett, hogy máris lett egy lengyel piaci 4 oktávos noname mini-szintetizátorom (First, vagy valami hasonló buta nevű), amely már dallamokat is játszott, és tök király volt. Hamarosan mellé vettünk egy szintén kisbillentyűs Casio SA-1-est, aminek már hasonlított is a hangja a valódi hangszerekéhez, és máris egy szinti tornyot lehetett csinálni a 2-vel, ez már végképp király volt, de még mindig nem szólt úgy, mint Alan Emulator II-je.

Alul szólt a gagyi ritmus kíséret, felül meg minőségibb hangszerhang. Írtam is 2 számot emlékeim szerint..

Itt volt az a pont az életemben, amikor is komolyabbra fordítottam az érdeklődésemet a zenélés iránt…